Barátságos, kedves Heves megyei község Tiszanána, amely a szomszédaitól nagyobb népességével is, úgyszólván az utolsó időkig az ilyesféle alföldi települések régtől szokásos mindennapi életét élte. A hatalmas, mesterséges Tisza-tó part menti falvaként is inkább csak mostanában hallat többet magáról. A határában – Dinnyésháton – alakuló vízi paradicsomáról válik ismertebbé. Biztató idegenforgalmi terveire költ a helyi önkormányzat, s az állam is ad támogatást. A turizmus fejlesztése láthatóan egyre inkább a település általános törekvésének tűnik. Faluszerte szépülnek, hívogatóbbak a porták, lakóházak, bővülnek, színesednek a szolgáltatások, a vendégvárás és -marasztalás mind meggyőzőbb. Már a faluszéli köszöntő táblák is változásokra vallanak. Nem divatozó cifraságok, inkább nagyon is egyszerűek – de tartalmukkal igencsak megragadóak. Ha páratlannak talán nem is, ritkának mindenképpen nevezhetők. Mivel bizony – sajnos – a környéken, vagy akár egész Hevesben, netán egyéb vidékeken sem elterjedtek még a hasonlók. Ugyanis “Isten hozta!” üdvözléssel szólítják meg az érkezőt, s “Isten vele!” szavakkal engedik útjára a távozót.

Régi magyar köszöntések ezek – csupán korunkban számítanak valamiféle újdonságnak. Olvastukon mégis óhatatlanul elcsodálkozik az ember. Hiszen ilyen szerepükben már ki tudja, mikor találkoztunk velük utoljára…

Megkapó, szép, amit e táblákra írtak Tiszanánán. Melegséggel tölti el, megdobogtatja a szívet! Megnyugtatja az idevalósit, s az idegent is bátorítja, erősíti. Családias érzéseket táplálnak a helybéliben, s keltenek a vendégben. Egy egész falu szeretetét bizonygatják annak, aki jön, s akit féltőn rövidebb-hosszabb időre, vagy éppenséggel örökre elbocsátanak. Lélekerősítők kinek-kinek, ahhoz a meggyőződéshez segítenek, hogy érdemes ilyen közösségben élni – tartósabban és röpke látogatáson egyaránt. Kiváltképpen, hogy a táblák között újra meg újra történik is valami, gyarapszik, fejlődik Tiszanána a lakosság és a turisták nagyobb örömére.