Az állatot szúrással ölték meg, vérét felfogták, a szőrét leperzselték.

Ez utóbbi rész az ország különböző vidékein különbözőképpen történt. Legrégebbi a szalmával való pörzsölés. Ezzel nagyon kellett vigyázni, nehogy sokáig égjen egy helyen a szalma, mert akkor a bőr fekete és repedezett lett. A szalmapörkölés után jött divatba a fapörkölő. A szerkezetbe nagyon vékonyra vágott, száraz akácfagyújtóst tettek és kézi kar segítségével mozgatott ventilátor fújta ki belőle a lángot. A későbbi benzines pörkölőt kézzel kellett pumpálni, de ez hamar kiment a divatból, mert ha nem vigyáztak, a hús átvette a benzinszagot. Ma már leginkább gázlánggal pörkölik a disznót.
A perzselés után az állatot meleg vízzel lemosták és tisztára kaparták.
A bontás módja a parasztháztartásban, a századfordulóig kizárólagosan az orjára való bontás volt. A hátára fektetett állat lábait kihasították, majd hasra fordították és a gerincoszlop két oldalán hosszában átvágták a szalonnát, majd a nyakszirttől a fülek alatt a szájig bemetszették. Általában ekkor választották le a fejet. Ezután lefejtették mindkét oldalon a szalonnát az állat hátáról, oldaláról, és jobbra-balra kiterítették. Egy fejszével elválasztották a gerincet a bordáktól és a gerincoszlopot a farokkal együtt kiemelték, majd kétfelé terítették az oldalast és kiszedték a belsőségeket. Ezután következett a háj lefejtése. Majd kivették az oldalasokat, és így a bontószéken a szalonna maradt az állal.

Az orjadarabot kiiktató úgynevezett karajra bontás a századfordulón jelent meg a parasztgazdaságokban. A munkamegosztás a következőképpen zajlott: a disznót a gazda ölte meg és bontotta fel. A férfiak munkája a perzselés, a tartós töltelék készítése, a hús és szalonna sózása, az asszonyok feladata a béltisztítás, a hurka és a gömböc készítése, az abálás, a zsírsütés, valamint a sütés, főzés a disznótorra, kóstoló összeállítása volt.
Sok helyen egy meghatározott színhúsdarab járt a kanásznak járandóságként, amit kanászpecsenyének vagy pásztorpecsenyének hívtak.