A növényi mérgekkel való halbódítást, köznyelvi szóval a maszlagolást egyes magyarországi városok statútumai már a 16. század közepe óta rendkívül halpusztító volta miatt tiltották.

Gunda Béla összehasonlító vizsgálatai szerint a trópuson, Európában pedig a Balkánon és a mediterrán vidéken volt különösen elterjedt. Azok a magyar nyelvterületről származó 19-20. századi adatok, melyek valamelyik helyben tenyésző növény vagy növényi rész halméregként való használatáról szólnak, főleg Erdély különböző vidékeire lokalizálhatók. A korábbi századokban – szórványosan századunkban is – a Tisza mentén szintén számon tartottak néhány halmérgezésre alkalmas növényt. Dugonics András talán szegedi élményére alapozva mondotta Etelka című regényében Árpád fejedelemről, hogy „nagy kedve telhetett… a maszlaggal megtántorított, a métejjel megvesztegetett néma halakban”. Egy 1936-ban a Halászat című szaklapban megjelent, Szeged vidéki halászokat szerepeltető novella szerzője esetleg e környékbeliektől, s nem Erdélyben hallhatta mindazt, amit egy öreg halász szájába adva elmond: a cigányok „farkastejjel” halásztak (a növénynév nyilván az Euphorbia-félékkel azonosítható), ezért találtak a vízben döglött halakat. „Ha halra éhözik a cigány – folytatódik a magyarázat -, ilyet szöd. A víz alá nyomja, ott két kő között szétdörzsöli, oszt annak a dudvának a fehér, mérges tejitül döglik el így a hal. Fölveti a víz, ott azután összeszödik.” Ilyenkor persze minden hal kipusztul, amivel az orvhalász nem törődik, ezért haragszik rájuk az igazi halász, s üldözi őket a törvény.
A Tisza vidékére vonatkozó, hasonló tartalmú néprajzi közlések hitelességét azért nehéz megítélni, mert a maszlaggal való halfogásra a Tisza-mente (és mellékfolyói) néhány falujából, a Bodrogközből, a Nyírségből is ismerünk ugyan adatokat, de nem egyértelmű a közlésekből, hogy a múlt század végén és századunkban boltból vagy patikából e célra vásárolt bogyócskák mellett, illetve a kereskedelmi kínálat előtt helyben termő növényekkel mérgezték-e a vizet. A kellően részletező leírásokból ugyanis kitetszik, hogy az a maszlag, amiről az elmúlt fél évszázadban a halászok beszéltek – Gunda szerint – importból származó, dél-ázsiai eredetű Anamirta cocculus-mag volt. Sőregi János panyolai ásatási jelentésében (1942) közzétett néprajzi megfigyelései szerint a Bereg megyei Gulácson egy helybeli szatócs 1 koronáért árulta kilóját a maszlagnak. A magvakat porrá törték, s egy kiló puliszkaliszttel és vízzel összegyúrva golyócskákat formáltak a masszából. Napfeljött előtt csónakról szórta a Tiszába a név szerint megemlített orvhalász, és fél óra múlva szedhette össze az élettelen halakat. Halászott, bár tudta, hogy „maszlagolásért 3 év járt” – ami erős túlzás az orvhalászati kihágások 19. század végi büntető szankcióinak ismeretében.
Az persze nem lehetetlen, hogy az import halméreg alkalmazását mindazokon a helyeken, ahol kialakult módszere volt a bogyók összetörésének és „csalétekké” keverésének, esetleg helyben termő bogyókkal-magvakkal (pl. Datura stramoniummal) való halmérgezés előzte meg. Ezt látszik igazolni az is, hogy Sőregi informátora egy irracionális regulával toldotta meg a maszlagos puliszkagolyó készítéséről mondottakat: „…ha földön törték… akkor a megbódult hal a víz fenekén úszott, ha a padláson, akkor a víz színén.” Az eredményesség analógiás cselekménnyel való befolyásolásának hiedelme aligha alakulhatott volna ki, ha az import halméreg megismerése után terjedt volna el az ilyen módszerű mérgező halászat.

(Szilágyi Miklós: A tiszai halászat – A vízparti ember elemi ismeretei)