A múltban az ember döngölt földalapra vályogfalat húzott. Tetejét sárral tapasztott fagerendás födémmel zárta, majd az ugyancsak fa fedélszéket náddal, szalmával, esetleg zsindellyel lefedte.

A padlót döngölte, tapasztotta, a falakat körbetapasztotta, majd bemeszelte, s ezzel egy jó klímájú, takarékosan fűthető, könnyen karbantartható, tartós otthont teremtett. Ha idővel el kellett bontani, az is könnyen ment, sőt a jó faanyagot és vályogot is fel lehetett újra használni.

A klasszikus vályog agyagos föld és alomszalma keveréke. Ebből a nem túl képlékeny keverékből készülhet tégla, melyet sablonba tömörítenek, és a napon szárítanak ki, de készülhet közvetlenül fal is, például az ún. rakott fal. Ezt vasvillával rakják, a már fennlévőhöz csapva tömörítik, majd több hetes szárítás után a falsíkokat ásóval lenyesik. Vályogból való a vert fal is, melyet fa sablon-zsaluba döngölnek, majd a zsalut megemelik, és újabb szintet készítenek. Inkább melléképületek, alkalmi falak készültek a vékonyabb paticsból, amely levert cölöpök közé fűzött vesszőfonatból, illetve az arra felcsapott vályogból állt.