A nyáron sem vittem sok újságolni valót a szülőfalumba, amikor – félretéve a munkát – végre szentelhettem pár napot a családnak és a valódi pihenésnek.

Nem tudtam én ott néven nevezni semmi reménykeltőt. Csak néztem a fáradt arcokat, az utcákat betöltő komor tisztaságot: hiszen nincs már számosállat, nincs egy eltévedt jószág, a kacsaúsztatókra járó szárnyasok is csak az emlékeimben hangoskodnak. Az árokpart füvét nyírják, az utcai vízcsapokat felszámolják Lehet ebben ésszerű, van valamilyen jó is, de korántsem annyi, hogy megnyugtatólag hatna mérlegeléskor, ha egyszer az állattartás halálát látjuk a mérleg serpenyőjében. És majdnem ilyen nagy baj, hogy már-már veszélyben a falusi turizmus tíz-egynéhány éve nevelődő hajtásai is.

Talán 1990-et írtunk, amikor hétvégi telkeket alakítottak ki, és kezdtek árusítani a Tisza-tó gátjának támaszkodó Dinnyésháton, az ígéretes jövővel biztató településrészen. Sok városi épített ott házat, és épít azóta is, de a befektetések gerince a helybeliek hagyományos munkája nyomán adódott össze: állattartásból, gabonatermesztésből. Jaj a falu bimbódzó turizmusának, ha ezeknek egyszer gyökerük szakad!

Egyelőre fejlődik, még növekvő számban vonzza a látogatókat az Álompart, ahogy a tiszanánaiak a maguk szabadvízi strandját elnevezték. Párját ritkító az a leleményesség, amelynek utat engedve az önkormányzat a strand és a csónakkikötő gyönyörű párosát az egykori rév helyén vagy inkább közelében kialakíttatta. A virágágyásos földnyelvről, ami a strand és a kikötő közt benyúlik egészen az élő Tiszáig, nosztalgiakompon lehet eljutni egy szemben lévő bájos szigetre, miközben a gátoldalban kagyló formájú teraszok várják a bátor napimádókat. Lejjebb, a gátaljtól a víz széléig húzódó füves részen pedig már a napsugarak elől is el lehet húzódni. Igaz nem pálmafák alatt hűsölnek a fürdőzők, csak gyalogakácok árnyában, de számomra épp ez a szép és megható, hogy az emberek mifelénk még bozótalkotó cserjének is képesek hasznát venni a hozzá meglepően illő rendeltetéssel.