Nem kerültem értékzavarba…
Gulyás Imre költő, újságíró szülőföldről és örökségről
Új Ember Katolikus Hetilap 2004.07.11.

Nagy hőség volt, s görnyedni kellett,
piros vérem tarlóra cseppent
– Édesapám, megöl e munka –
szóltam búsan kétrét hajolva.
Hogy elítél? Dehogyis hittem!
Néz rám most is töviskeretben…

Keresztút című versében ír így Gulyás Imre költő, újságíró, aki Tiszanána szülőfaluja mellett Debrecent is már a szívébe zárta. Halk szavú, munkáját becsületesen végző újságíró harminchárom éve ugyanazon szerkesztőség íróasztala mellett rója a sorokat, közben el-elrévedezve strófákat, rímeket ír a lapszélre, visszatekintve szülőfalujára, a tarló forróságára, széna illatára. A debreceni újságíró, aki a Hajdú Bihari Napló munkatársaként az epika, líra műfajában is jeleskedik, június 7-én Debrecenben, a Déri Múzeumban mutatta be negyedik, Teljes árú élet című kötetét, melyben ezúttal versekben szólal meg.

Az újságírás teljes embert igényel. Teljesíteni kell a normát, így robotmunkává válhat. A vers, egy lírai hang születése, azt gondolnánk, szabadságban nyugalomban terem.
– A szakadatlan munkát a családi kötelezettség tetézi. A költők az egyéni, családi életet nehezen tudják összeegyeztetni költői mivoltukkal, az irodalmi közélettel. De magam elé képzelem Berzsenyi Dánielt, Kölcsey Ferencet, akik a közéletben, a családban is sokat vállaltak, és mindemellett hihetetlen magaslatokra emelkedtek a magyar költészetben.
A megyei napilapnál szófordulatokban gazdag cikkeket olvashatunk Öntől. Írói stílusa alakulásakor nagy elődeinket említi…
– Riportjaimról tartanak leginkább számon idősebb kollégáim. Gyakran azért úsztam el cikkeim írásával, mert amikor belemélyedtem, a papír szélére egy verset kezdtem írni – nem egy versem így született. Gyerekkorom nagy bálványozott költője Arany János volt, telenként, amikor idő volt, olvasgattuk. Toldi Miklós olyan volt nekem, mintha a testvérem lett volna, mert hasonló világban éltem a millió szénaboglya között.
Leginkább a népi vonatkozása érintett meg, széna, hatalmas ártéri kaszálók voltak felénk is. Ő azt az erkölcsi tartást erősítette bennem, hogy nem akárkik a parasztok, ezt akartam mindig megmutatni az írásaimban is. Persze aztán megismertem a magyar irodalmat, és az egyetemen megszerettem a világirodalom nagyjait is. Szergej Jeszenyin költészete nagyon közel áll hozzám. Az eposz írásakor Puskin segített képzeletben átélni az orosz telet. József Attila, Radnóti Miklós, Fazekas Mihály – a klasszikus formákat művelő költők is hatottak rám, amelyekkel mindig be tudjuk bizonyítani a magyar nyelv gazdagságát. Római katolikus hite a szülői ház öröksége
– Örökség ez, amit féltve őrzök. Feleségemmel mindketten mélyen vallásos családból jöttünk. A doni eposzomban édesapám a főhős, ahol a túlélő barátai emlékezetében élesen éltek apám imádságos percei, amikor a bunkerben előszedte a mindig magánál hordott családi, és az édesanyjától kapott Mária-képet, a rózsafüzérrel. Édesanyám vallásos parasztasszony volt, akihez foghatót nem ismertem. Időnként ősi énekek, népi énekek törnek fel emlékezetéből. Sokszor, amikor csend vesz körül, visszatérnek azok a dallamok, azok a csodálatos parasztaszszonyok, akik engem gyerekkoromban körülvettek.
A hit nem csak “érdeklődési terület”: ha beleívódik az emberbe, áthatja az egész életét még a rímeket is. A Teljes árú élet című kötet “Töredezett fohász” ciklusa istenes verseket tartalmaz.
– Istenes verseim előzményei édesapám alakjához kötődően búvópatakszerűen már legelső kötetemben is megvannak. A kötet középpontjába került az édesapámról és jómagamról szóló, Keresztút című vers. A ciklus végére az a Tékozló idő került, amelyet a rendszerváltozás elején írtam. Akkor szakadt ki belőlem, hogy végre tudok szólni az Istenemhez, vége a nyomorultságnak, a nyelvre és a lélekre tett féknek, és most már Teremtőnkkel is nyíltan beszélgethetünk.
A paraszti világ földközelsége és munkaszeretete, a szülői házból örökségként hozott hit irányt mutat az ember életében. Harminchárom éve dolgozik ugyanannál a lapnál, amely régen még pártlap volt…
– Mindig azokat a helyzeteket kerestem, ahol azt láttam, hogy nagy feladatok feszülnek. A pártállami időkben is éltek pásztorok, kiváló mesteremberek, akik kitartóan, határozottan, szorgalmasan keresték a lehetőséget. Azt hiszem, aki a riportjaimat kézbe veszi, az látja, hogy nem kerültem soha értékzavarba. Ha nem a percnek él az ember az újságírói pályán, akkor nem kell félnie.

Kovács Ágnes