Krisztus után 304-ben szenvedett Siracusaban vértanúságot a szentéletû, jótékonykodó Szent Lucia, akinek emléke elõtt tisztelgett a római katolikus egyház már az 5. századtól kezdve. Luca napja a Gergely-féle naptárreformig, 1582-ig a tél legrövidebb napja volt, az évszak közepének tartották, munkaszünetes törvénynapként határozták meg. Nevének etimológiája a latin lux = fény szóval áll összefüggésben.

Ehhez a naphoz számos hiedelem, szokás kapcsolódik. A praktikák, mágikus eljárások, szövegek a tyúkok szaporaságát, tojáshozamának növekedését igyekeztek elõsegíteni. Éjfélkor ennek érdekében megpiszkálták a tyúkokat, nagyobb tojáshozamra kívánván õket serkenteni, máshol maguk a gazdaasszonyok mutattak példát „ülésbõl” a kotlósoknak.

Jóslásairól is híres volt e nap. Az ekkor készített lucapogácsával jósoltak a jövendõ élettárs személyére, e célból készítették a lucacédulákat is. 12 nevet írtak rájuk, egyet mindennap tûzbe vetettek, amelyik karácsonyra megmaradt, az mutatta a jövendõbélit. A lucakalendárium szerint a karácsonyig eltelt 12 nap idõjárásából próbáltak következtetni az egész évire, a lucabúzából pedig a következõ év termésére.

A legnevezetesebb hagyomány a lucaszék elkészítése volt, amely a boszorkák fölismerésére szolgált. Luca napjától karácsonyig „dolgoztak rajta”, innen a mondás: „Lassan készül, mint a Luca széke.” Karácsonykor kellett rájuk állni, mert ekkor látták meg a boszorkányokat, akik szarvat hordtak, de azután a széket el kellett égetni. Egyes helyeken mákot kellett az éjféli misére vinni, amit elszórván a rontó szellem fölkapkod, mialatt a nép egérutat nyer. Református vidékeken volt szokás a lucaszék keresztútra vitele, körülkerítése krétával, hogy így megláthassák az ott gyülekezõ boszorkányokat. Hazatérvén pedig fokhagymát tettek a kulcslyukba, kést vágtak a bal ajtófélfába, keresztbe állították a söprût – mindegyik „hatásos” fegyver az ártani akaró gonosz ellen.