Márkus István: Mit láttam falun?

A két tiszanánai termelőszövetkezet túlélte az elmúlt ősz viharait. A termelő szövetkezeti adósságok elengedése, illetve csökkentése, a terhek könnyítése, a rizs és egyéb termékek átvételi árának jelentős felemelése lehetővé tette, hogy 1953 szeptemberében mind a Petőfi, mind a Vörös Csillag kb. 40 forint értékű részesedést nyújtson tagjainak munkaegységenként.

A tsz-tagok akkora jövedelemhez jutottak tehát Tiszanánán, amekkorát addig még soha sem értek el. S ami talán még ennél is fontosabb: új, biztató perspektíva nyílt meg a tiszanánai termelőszövetkezeti parasztok előtt, ugyanazok előtt, akik az elmúlt évek nehéz viszonyai között is kitartottak a kollektív úton. Tavaly nyár óta megszűnt a járási és megyei szervek aprólékos, bürokratikus beavatkozása a tsz vezetésébe; az őszön már erejükhöz mért, reálisabb tervvel indultak neki az új gazdasági évnek.

Az 1953-54-es gazdasági év mindkét tiszanánai termelőszövetkezetben, de különösen a Petőfiben: új fellendülés kezdete. A rossz időjárás ellenére gabonájuk is szépen sikerült; a rizsből igen jelentékeny jövedelemre tettek szert; van némi javulás a jószágtenyésztésben is, főképp a sertéstenyésztést és hizlalást illetően. Különösen feltűnő a tsz tagok háztáji gazdálkodásának gyors talpra állása és erősödése: ma már Tiszanánán alig van termelőszövetkezeti paraszt akinek háztáji tehene s emellett hízó disznója ne lenne sőt igen sokan tartanak anyakocát s nevelnek, hizlalnak két-három süldőt a háztáji földön termelt és részesedésként kapott kukoricán árpán stb. A háztáji gazdaság jelentős jövedelme és a termelőszövetkezetben 54 őszén kiosztott (munkaegységenként 40-50 forint közötti értékű) részesedés gyorsan, szemmel láthatóan emeli a termelőszövetkezeti parasztok életszínvonalát. Nem ritka az olyan termelőszövetkezeti család, amelynek évi tiszta jövedelme felül van a 30 000, sőt 40 000 forinton.

Látnunk kell azonban, hogy az egyéni paraszti gazdaság ma Tiszanánán gyorsabban elevenedik, és világosabb irányban fejlődik, mint a kollektív gazdálkodás. És látnunk kell azt is, hogy a termelőszövetkezeten belül az elmúlt évben elsősorban a háztáji gazdálkodás lendült fel, különösen ami az állattenyésztést és kapástermelést illeti. A háztáji kukoricát többször és gondosabban kapálták, mint a közös táblákon termelt kukoricát; a háztáji tehenek több tejet adnak, a háztáji disznók gyorsabban és olcsóbban híznak, mint a közösek. Ebben még semmi rosszat nem látnánk, ha nem az volna a helyzet, hogy míg az egyéni parasztok gazdálkodása és a termelőszövetkezeti tagok háztáji gazdálkodása határozottan az intenzív, sokoldalú állattenyésztő gazdálkodás irányába fejlődik, addig maga a közös szántóföldi termelés és közös állattenyésztés sok tekintetben extenzív maradt. Nem látjuk annak jelét, hogy akár a Vörös Csillag, akár a Petőfi felvette volna vagy akár csak felkívánná venni a versenyt az egyéni parasztokkal az állattenyésztés mennyiségében és minőségében, a takarmánybázis kiterjesztésében, a vetésforgó intenzív átalakításában. Ellenkezőleg: az ez év őszén készített tervek, legalábbis a Vörös Csillagban, arra mutatnak, hogy a termelőszövetkezet közös gazdálkodása a talajt kiuzsorázó, extenzív gabonatermelés irányába “fejlődik” tovább. Fennáll az a veszély, hogy a termelőszövetkezetek, a mezőgazdaság új fellendülésének most megkezdődött szakaszán, lassabban és határozatlanabbul fejlődnek, mint az egyéni gazdaság. ;Fennáll az a másik veszély is (erre már számos jel figyelmeztet), hogy a tsz-eken belül a háztáji gazdaság fontosabb lesz a tagok számára a közösnél, a termelőszövetkezeti parasztok egy rétege Tiszanánán már ma is “mellékfoglalkozásnak” tekinti a közös munkát, a fontosabbnak tartott, többet jövedelmező, háztáji állattenyésztés mellett.

Helyreállott-e Tiszanánán az elmúlt év folyamán a szegényparaszti bázis? Sikerült-e megnyerni a termelő szövetkezeten belüli és kívüli egykori szegényparasztokat, sikerült-e őket szilárdan a párt és kormány mögé állítani, sikerült-e ismét eleven, céltudatos, ütőképes politikai erőket kovácsolni?
A volt szegényparasztság –ma termelőszövetkezeti parasztok és újgazdák – általános politikai hangulata megjavult, a bizalom éledezőben van. 1953 őszén és telén jó néhány juhászkerti és cserepesi újgazda mondta el kisgyűlésen is, személyes beszélgetésen is: “Éppen mi, akik a földosztásért harcoltunk, nagyon vártuk már, hogy a párt megváltoztassa politikáját, és segítse már egy kicsit a mezőgazdaságot is,”
Nagyon keveset tettünk azonban, hogy ezt az erjedést elősegítsük, annak célt, tartalmat, formát adjunk. Ellentmondásnak hangzik, de sajnos, igazság: a tiszanánai szegényparaszti bázis? Sikerült-e megnyerni a termelőszövetkezet azonban éppoly üres, majd nemhogy halott, amilyen két évvel ezelőtt volt.

Az elmúlt hónapokban Tiszanánának jó pártbizottsági titkára volt. A mezőgazdaság kérdéseit éppúgy értette, mint a tanácsmunka bonyolult rejtelmeit (hisz gyermekkora óta ő maga is néhány holdas törpeparaszt, később pedig átányi tanács elnök volt).
Értett az emberek nyelvén, s épp úgy szót tudott váltani a bizalmatlan középparaszttal, mint a harcos agrár proletárral. Neki sem sikerült fordulatot hozni a tiszanánai pártszervezet életében. Most mutatkozott meg igazán, milyen mélyre hatolt a bomlás a falusi pártszervezetben. Egész egyszerűen nem volt gárda, nem volt aktíva. Aki volt, abban a falu nagy többsége nem bízott. Akiben a falu bízott, az 1953 őszén és telén még aligha volt kapható politikai munkára.

Politikai tekintetben 1954 nyara ismét bizonyos visszaesést hozott. A termés gyengén sikerült (gabonából kb. fele a szokásosnak). A beadás teljesítése után az egyéni gazdák kétharmad részének (köztük elsősorban az újgazdáknak) nem maradt vetőmagja, vagy hiányzik a téli kenyere. Minthogy beadási rendszerünk, nyilván tartalékok híján, ez évben sem tudott alkalmazkodni a termés visszaeséséhez, a bizalom megerősödésének folyamatát újabb elkeseredési hullám szakította meg.