A kemence építésével a múltban sokan foglalkoztak. Minden ügyesebb kezű ember tudott kemencét rakni, aki a sárral, vesszővel való bánásmódot ismerte.

A kemence helye a szoba konyha felőli sarkában volt, a bejárati ajtó és a hátsó főfal közötti területen. Innen nyílt a kemence szája, amely áttörte a két helyiség közötti válaszfalat. A szájnak és a hozzákapcsolódó kéménynek fontos szerepe volt. A száj méretét a tüzelőanyag, a nagy kerek kenyér, a sütő-főző edények mérete befolyásolta. Szélessége, magassága 40-45 cm volt. A kemenceszáj készítésekor ügyeltek arra, hogy a nyílás a kemence középvonalába essen. A boltívet pelyvás sárba rakták, hogy hő hatására ne repedezzen meg.

A kemenceszáj kialakítása után következett a padka körvonalának kijelölése, mely lehetett íves vagy szögletes. Ezután következett a padka köpenyfalának készítése vályogból, téglából, melyet pelyvás sár fogott össze. Sövényből is készíthették a padka oldalát. A szoba padlójába karókat vertek le, közeiket vesszővel fonták be, majd pelyvás sárral tapasztották be. A padka készítésénél ügyeltek a homloklap dőlésére is, a vályogot soronként kijjebb rakták, vagy a karókat ferdén ütötték le.
A köpenyfal elkészülte után a padka belső részét földdel töltötték fel, jól ledöngölték. A kemence lehűlésének megakadályozására szigetelőréteget raktak homokból, téglatörmelékből, üvegdarabokból.

Ezután kezdték el a kemence aljának fenekének készítését. Nagyságát a kemencében süthető kenyerek számával mérték.
Volt 2-4-8 kenyeret befogadó kemence is, melynek mérete 80 cm-től 160 cm-ig terjedt.
A kemence alját agyagból készítették, amelybe a kötés erősítésére pelyvát, sót, állati vért is tettek. Az 5-7 cm vastag nedves agyagot erősen ledöngölték, majd egyenes deszka élével üvegsimaságúra ütögették. Az agyag a kemence használata közben keményre égett, a benne lévő sótól felülete üvegszerűvé vált, mely tartós volt. A fenék készítésekor gondosan ügyeltek arra, hogy mindenütt vízszintbe legyen.
A fenék készítése után következett a kemence oldalának rakása, mely az építés legkeményebb művelete volt. Az agyagos sárgaföldet, a sarat pelyvával, törekkel keverték, hogy a kötése jobb legyen. Az agyag jól szigetelt, és az égetés során nem repedezett meg. Az agyagot az építés előtti napon kidolgozták: locsolták, kapával többször átvágták, lábbal taposták, belerakták a töreket, pelyvát.